Lex Veldhuis Uncovered: „A siker jobban kifárasztott, mint a bukások. Ma már tudom, ki vagyok”

Hogyan változott az önképed a pókeres pályád legeleje óta?

Szerintem ez egy nagyon izgalmas kérdés, mert amikor elkezdtem, még nagyon fiatal voltam. Kicsit boldogtalanul sodródtam, túl voltam az érettségin, de fogalmam sem volt, merre tovább. Egyetemet kezdtem, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó döntést hoztam. Nem tudtam igazán, mit akarok, és a döntéseim sem voltak a legjobb választások.

Aztán jött a poker, ahol végre levezettem a versenyszellemem és a fejlődni vágyást. Ahogy ráéreztem, hogy a pókerben saját magamat is tanulom, egyre jobban belezúgtam ebbe a világba. Még mindig nagyon fiatal voltam – és amikor jönnek a sikerek, az embernek úgy tűnhet, hogy bármit elérhet, a világ a lábai előtt hever. Elhiszed, hogy minden lehetséges. Ez egy furcsa időszak volt, mert érzem, hogy a póker mellett felnőtté váltam.

Rengeteg fontos készséget szedtem fel, gondoskodni kellett magamról, megérteni, mit jelent a szenvedély, a motiváció. De idővel egészen más leckéket is kaptam. Úgy érzem, mintha kétszer is eljött volna a felnőtté válásom ebben a szakmában: először, amikor minden jól ment, aztán, amikor megakadtam és egyszerűen elvesztem. Ez is óriási tanítás volt. Később rátaláltam a streamelésre – ez mindent egyben hozott. Szinte egy új pókercarriert kaptam, de teljesen máshogy tudtam megélni.

Mikor érezted azt, hogy a streamed messze túlmutat már magán a játékon?

Őszintén szólva ez szinte az első pár stream alatt megtörtént. PLO cash game-et játszottam a PokerStars-on, de igazából soha nem voltam benne szerelmes. Supernova Elite szinten csak a pontokért ültem asztalhoz. Az motivált, hogy a legjobbak közé kerüljek, hogy a csúcsra jussak, a legmagasabb stakes asztalokig. PLO-ban viszont csak a mennyiséget hajtottam, hogy kijátsszam az órákat – és ez marhára nem adott semmit.

Amikor véget ért a Supernova Elite rendszer, azt mondtam, kipróbálom a streamelést. Az első közvetítéskor 2.000$ PLO-t játszottam – úgy gondoltam, ez mindenkit érdekelni fog. Aztán jött az üzenet: nem streamelném inkább a Big 22-t, mert a nézők inkább egy tornára kíváncsiak? Leesett az állam – jobban érdekli őket egy 22$-os MTT, mint egy magas tétű cash game? Az volt a válasz, hogy igen.

Ekkor jöttem rá, hogy a nézőket a történet érdekli – a torna eleje és vége, a cash game viszont végtelen körforgás. Azonnal tudtam: a közösségnek MTT kell. Pedig magamtól sose szerettem igazán a tornákat, de a streamért váltottam. Az első 4-5 évben folyamatosan azon pörögtem, mi a legjobb, amit most a nézőknek adhatok, vagy mi hiányzik: a poker csak a hátország volt. Mégis fejlődtem, beszélgettem barátokkal, szívtam magamba a tippeket.

Egyik első ötletem volt a „Blow Friday” – mindenki nulláról ezerre vagy tízezerre csinált bankroll challenge-et, nekem ez ciki volt. Én azt mondtam: „Péntekenként azt mutatom meg, hogyan szedem le az ezres bankrollt nullára.” A lényeg az volt, hogy a nézők szórakozzanak: játszottam, néha pár sört is megittam stream közben, és show-t csináltam. Mindig tartalomként kezeltem a közvetítéseimet, ami szórakoztatni akar.

Van még mindig benned energia a streameléshez, vagy néha rutinmunkának érződik?

Amikor stream-elek, azt érzem, mintha haverok előtt pókereznék. 12 évet játszottam magányosan a gép előtt, most már kilencedik éve közvetítek – teljesen más élmény. Előfordul, hogy nincs kedvem játszani, csak streamelni, máskor pont fordítva: játszanék, de nem vonz a közvetítés.

Ha azt érzem, kezd ismétlődni, megállok és átgondolom, min kellene változtatni. „Új játék? Új kihívás?” Ha már két hétig komfortzónából, megszokásból menne, inkább leállok, minthogy ráerőltessem magam és közben unatkozzak. Mert ha nem lelkesít, úgysem lesz jó az egész.

Érzel különbséget a közönség előtti és a privát éned között?

Már az elején eldöntöttem, hogy önmagamat adom. Ha ezt szeretik a nézők, nagyszerű, ha nem, úgyse lenne működőképes hosszú távon. 2009-től néztem stream-eket – Starcraft, Dota, e-sport. Mindig azok tetszettek legjobban, akik a valódi személyiségüket mutatták: néha vidámak, néha nem. Nem tetszenek azok a streamerek, akik mindig csak pozitív, hamis arcot vágnak.

Folyamatosan kamera előtt lenni olyan, mintha Big Brother-ben csücsülnél: ha megdörzsölöd az orrod, már írják a cseten, „Lex, beteg vagy?” Ha eszem, azt írják, „hogy lehet így enni?” Ha pedig szerepet erőltetnél magadra, még gyorsabban kiégsz.

Milyen személyes szokásaid váltak be igazán, és min dolgozol még jelenleg is?

Folyamatosan próbálok egészségesebb lenni, fittebb, nagyobb figyelmet fordítani az alvásra. Az utóbbi 4-5 évben ebben nagyot léptem előre, legalábbis ahhoz képest, hogy két kicsi gyerek mellett ez mennyire lehetséges. Van egy négy és fél éves fiam és egy kétéves kislányom, így az alvás néha nem egyszerű.

Amit a gyerekek óta megtapasztaltam: a telefon maga a nonstop munka. Mindig lehetne e-mailezni, meetinget időzíteni, kutatgatni bármit – de ha a gyerekekkel vagyok, aznap tényleg velük akarok lenni. Sokkal tudatosabb vagyok abban, mennyi energiát teszek a munkába, és mit akarok elérni. Régebben hajlamos voltam túlzottan ráfeszülni valamire, de most már tudom: ha korábban ügyeltem volna a balanszra, jobb pókerjátékos lehettem volna. Sikeres voltam, de nem mindig voltam következetes.

Sokat tanulok abban is, hogyan lépjek ki a komfortzónámból, ha valami újba kóstolnék bele – új eszköz, új szoftver. Például Whoop-ot használok, ami az alvást és a regenerációt méri. Először tartottam tőle, hogy ha rossz számokat mutat, miközben jól érzem magam, az majd elrontja a hangulatom. De nagyon bevált – látom, ha keveset aludtam az éjjel, így lazábbra fogom az edzést aznap.

Régebben utáltam a power nap-eket. Elpazarolt időnek tartottam – most, ha fáradt vagyok vagy pár rosszabb éjszaka jön a gyerekek miatt, simán alszom napközben is egyet, már csak a Whoop statjai miatt és hogy jobban érezzem magam. Szeretek mindent gamifikálni: edzés, alvás. A súlyzós edzés nekem mindennél többet ad – jót tesz a tartásnak, metabolizmusnak, és minden nap emlékeztet rá, milyen jó érzés erősnek lenni. Endorfint szabadít fel.

Imádom a nyugodtabb pillanatokat is – hideg zuhany, meditáció. Segít egy-egy napot elvágni, és újrafókuszálni. És ami tényleg fontos: megértettem, hogy bár két hétig hajthatsz akár napi 18 órát is, ha öt évre előre nézel, rendszeresen pihenned kell, különben beáll a padló. Régen azt hittem, csak munka számít. Ma már tudom: a pihenés is a munka része, helyet csinálok magamnak, hogy hosszú távon is a maximumot tudjam hozni.

Mennyit változott az életed a család és a gyerekek érkeztével? Sikerül még tartani az egyensúlyt munka és magánélet között?

Egyértelműen sokkal kevesebbet stream-elek, mint régen. Korábban heti öt-hat nap, napi tíz órában is kint voltam élőben – ma ez elképzelhetetlen. Emellett már napközben játszom. Ha éjjel dolgoznék, szinte nem is látnám a családot.

Az is nagy különbség, hogy régen teljesen ráfeszültem a munkára, aztán otthon már csak szinte teljesen kiégve ültem a kanapén. Most nem akarom, hogy a családdal töltött idő csak a kimerültségről szóljon. Szeretnék velük lenni, játszani a gyerekekkel, együtt menni sétálni. Egy-egy nagy event után ezért mindig tartok egy nap pihenőt – újrarendezem a gondolataim, töltődöm. Így ha hazaérek, tényleg kedvem van azt mondani: „Gyertek, játsszunk!” és nem csak fáradtan leroskadni a stresszel.

Mi lepett meg legjobban, amikor először lettél apa?

Lehet, hogy meglepő, de nekem nem volt óriási, egyik napról a másikra mindent felforgató változás. Öt éve meghalt az apám, évekig beteg volt, Parkinson-kórral küzdött. Akkor értettem meg igazán, mennyit ér az egészségem – hogy testileg-lelkileg vigyáznom kell magamra.

Szóval mikor jöttek a gyerekek, nem éreztem, hogy felfordult volna az egész életem. Sokkal inkább, hogy amit érzek, annak mélyebb súlya lett. Az érzelmek intenzívebbek. De nem volt konkrét pillanat, amikor azt mondtam volna magamnak: „Most felnőtté kell válnom.” Ez sokkal hamarabb megtörtént – a stream elkezdésekor, apám elvesztésekor. Az volt a fordulópont, amikor igazán komolyan vettem az életet. Mire jöttek a gyerekek, már stabilan a helyemen voltam.

Mit adott neked a póker a hétköznapi életben?

Megtanultam, hogy mindig benne van a pakliban, ha valami nem sikerül – és hogyan lehet ebből jól kijönni. Ha például utazunk és törlik a szállásfoglalást vagy késik a repülő, már nem húzom fel magam. Tudom, hogy ez egyszerűen benne van – csak kezdeni kell vele valamit.

Emlékszem, egyik barátom vállalkozni akart. Azt mondta: „Felveszek egy hitelt, beindítom a céget, menni fog!” Kérdeztem tőle: „És ha az első évben nem megy?” Válasz: „Olyan nincs, ennek működnie kell!” A pókeres mindset máshogy áll hozzá: mindig számolsz azzal is, hogy nem jön össze. Ha így lesz, keresed a megoldást. Ha valami nem sikerül, persze lehet, hogy rosszul esik vagy frusztráló, de ha látod, hogy ezen nem tudsz változtatni, csak annyit mondasz: „Ez van.”

Megtanultál kezelni a kudarcokat? Hogyan tudtad elfogadni, hogy a pókerben a bukás a mindennapok része?

Szerintem ez az egyik legfontosabb lecke, amit a poker adott: a mindennapi életben kevesen kezelik jól azt, ha valami félremegy. A pokerben ez minden napos. Tényleg hiszem, hogy a pókeresek másként gondolkodnak: tudják, hogy időnként elbuksz, még ha tökéletesen játszol is – de bármilyen rossz, nem ragadhatsz bele.

Tervezel a jövőben több élő eseményt, mint a Lex Live? Milyen víziód van erről?

Szeretném, ha a Lex Live egyre nagyobb lenne, ha a pókeres részleg is tovább bővülne és egyre több közösségi tag csatlakozna. Jó lenne évente visszatérő eseményt tartani. Nem érdekelnek a „klasszikus”, rideg élő pókeresemények – a közösségi élményért csinálom az egészet. Kétszer évente talán sok lenne, de ha a szervezés egyszer szintet lép, talán odáig is eljuthatunk.

Nekem tényleg az számít, hogy a hangulat mindig ugyanolyan legyen: családias, barátságos, hogy mindenki otthon érezze magát. Megmaradjon az az energia, hogy ez „a mi bulink”. Végül is ez az online jelenlétem folytatása. Nem magáért az eseményszervezés miatt csinálom. Sokkal inkább a közösség és a közös pókeres élmény számít.

Ha bármennyi időd és pénzed lenne, mit szeretnél felépíteni?

Nagy kérdés... Ha tényleg korlátlan idő és erőforrás állna rendelkezésemre, biztos, hogy a közösségért tennék valamit. Talán helyben hoznék létre egy nagy közösségi központot, ahol mindenki találna magának programot, a gyerekeknek is lenne mozgáslehetőség, valami igazán hasznos születne.

És még valami, ami nagyon fontos számomra: a magány kérdése. Rengeteg szervezet segít család nélküli gyerekeken, idős, magukra maradt embereken – de ezen a téren még mindig sok a tennivaló. Ezt a területet mindenképp támogatnám.

Ha visszamehetnél, mit üzennél a 18 éves önmagadnak?

Azt mondanám: „Engedd el magad!” Nem kell halálra hajszolni magad a folyamatos élményhajszolással. Ha jól csinálod, maguktól jönnek a dolgok, gyakrabban, mint hinnéd. Arra is buzdítanám, hogy figyeljen jobban a saját igényeire: időnként álljon meg, gondolja át, amit csinál – tényleg azt akarja, amit éppen csinál?

De őszintén: ez olyan, mint amikor a szüleid magyaráznak – úgyse hallgatsz rájuk igazán tiniként. Fiatalabb énem csak legyintene: „Ugyan már, öreg!” Végül is az összes döntést, bukást, sikert újra vállalnám – nem cserélném el semmire. Ha visszanézek, honnan indultam, és milyen helyzetben voltam, naivitás lenne azt gondolni, hogy mindent máshogy csinálnék ma.

Milyen benyomást tett rád Bratislava és a helyszín?

Egészen lenyűgöző. Kérdeztem a közösség tagjait is, hogy tetszik-e nekik a helyszín – a hotel, a Banco kaszinó – és mindenki 9–9,5 pontokat osztogatott. Már négyféle helyszínen jártunk a Lex Live-val, mindig kicsit vándorolunk – de azt hiszem, jó esély van rá, hogy ide még visszatérünk. Csodás város: nyugalmas, az óvárosban nincsenek autók, mindenki gyalog jár, magával ragadó terek és épületek, remek éttermek, klassz emberek.

Mindig is szerettem volna bejárni Közép- és Kelet-Európát, felfedezni kevésbé ismert városokat. A legtöbb ember Madrid, London, Barcelona, Párizs, Róma felé indul – én inkább Szófiát, Ljubljanát, Bratislavát, Tallinnt, Rigát akartam megismerni. Nagy öröm, hogy most a közösségnek is megmutathatom. Most, hogy itt vagyok, el se akarok menni – tényleg, szívből, igazán megszerettem ezt a helyet.

Kövesd Lexet a közösségi oldalain:

• X - https://x.com/LexVeldhuis 
• YouTube - https://www.youtube.com/@LexVeldhuisTV
• Instagram - https://www.instagram.com/lexveldhuis
• Twitch - https://www.twitch.tv/lexveldhuis