Ez az interjú nem a stratégiáról vagy a történelmi pillanatokról szól az asztalnál. Ez egy beszélgetés az identitásról. Arról, hogyan találja meg valaki a helyét a póker világában, még akkor is, ha nem az asztalnál. Joe itt mint egy olyan ember jelenik meg, aki nem címek vagy bankrollja szerint határozza meg magát, hanem az emberek megnevettetésével és azzal, hogy őszintén beszél saját bizonytalanságairól, nyomásról és belső dilemmákról. Ez egy interjú, amely megnevetett, de először talán meglep, hogy mennyire mély.
Egy kommentátor, aki fél a nagy potoktól
Kezdésként Joe bevallja: „Nem szeretek pókerezni. Imádom a kommentálást, de maga a játék stresszel.” Ez paradoxonnak tűnhet, hiszen aki naponta követi a leosztások százait, minden játékos tendenciáit ismeri, és pontosan tudja, mit „kéne” tenni... mégsem érzi magát kényelmesen az asztalnál.
Ez nem a bátorság hiánya. Inkább arról van szó, hogy másképpen szereti ezt a játékot. Nem a kockázatvállalás, hanem a megfigyelés, a humor, a nézőkkel való kapcsolat révén. Ahogy ő maga mondja, amikor a kommentátor mikrofonja mögött ül, „istenmódban” van. Nem kell jól játszania, nem kell blöffölnie. Csak nézni és kommentálni. És ebben ő a legjobb.
A nevetés, mint túlélési forma
Joe Stapleton komikus – de nem az a fajta, aki átgyalogol mindenkin. A beszélgetésben visszatér arra, hogyan próbálta évekig megtalálni a határt, ami még vicces, és ami már megbánthat valakit. Elismeri, hogy nem minden poént ismételne meg, amit a múltban mondott. Nem csak a világ változott, hanem ő maga is.
Viccesnek lenni, de sosem kegyetlennek – ez a célja. És amikor valaki elmondja neki, hogy rendszeresen az adása alatt alszik el, ez nem sértés számára. Épp ellenkezőleg. „Ebben a mai káoszban ez hatalmas bók,” mondja.
Póker versenyszellem nélkül?
A podcast egyik legérdekesebb részében Joe bevall valamit, ami a póker világában szinte tabu: nincs benne versenyszellem. Nem érdekli, ki nyer. Nem akar dominálni, nyomást gyakorolni. És ha a szobában van egy nő, aki körül forog minden férfi, Joe félrehúzódik. Nem játszik ilyen játékot. Sem a pókerben, sem az életben.
Az ő területe a baráti cash game-ek. 1€/2€, sör, barátok, viccek. Nem solverek, ICM és a blöff fogások elemzése. Talán ebben rejlik a varázs – Stapes szereti a pókert, ha az szórakozás. Nem, ha teljesítmény.
És mi a következő?
Joe próbálkozott a póker világán kívüli alkotással is – a Trapped képregénnyel, amelynek főhőse... nos, nem véletlenül pókerkommentátor. Gyakorlatilag saját történetének fiktív feldolgozása, egy emberé, aki úgy érezte, hogy „nagyobb valakinek” kellett volna lennie, de végül rájött, hogy amije volt, az is rengeteg.
Amikor Olga megkérdezi, mi éleszthetné újra a póker iránti érdeklődést, Joe válasza nem arra irányul, hogy tanulmányozzuk a solvereket. Egy póker sorozatról beszél, amely azt tenné, amit a Queen’s Gambit tett a sakkal. Történetek hiányoznak nekünk. Hősök. Feszültség. Szórakozás.
Ez nem egy interjú arról, hogyan nyerjünk meg egy újabb highroller-t. Hanem arról szól, miért is ülünk le az asztalhoz. Talán megmutatja, hogy a póker nem csak az EV-ről és a GTO-ról szólhat, hanem emberekről, nevetésről és történetekről, amikre hosszabb ideig emlékszünk, mint magukra a leosztásokra. Élvezze az egész podcastot Joe Stapletonnal itt:
További Olga Poker Podcast epizódok
